Mit rejtenek a Velencei-tó nádasai?

A Velencei-tóra – ez idáig – strandolóhelyként tekintettem, ahová akár munka után is kiruccanhatunk felfrissülni egy tikkasztó nyári délután.  S bár jártam nádasai rejtekében, az úszólápban, és csodáltam kilátóból a lenyűgöző madárvilágát, ám igazán mégsem tudatosult, hogy a nádrengeteg között haladó víziösvényei is izgalmas élményt kínálhatnak.

Ám a minap, a véletlenek összejátszása okán, kezembe került egy térkép, amely rádöbbentett, nem kell a Tisza-tóig utazni, ha természet kínálta vizi élményre vágyunk.

Tehát irány Agárd!

Kenut a Park Strand Kempingben béreltünk, majd innen nyugat felé eveztünk, a Madárrezervátummal határos területet felfedezni.

A látvány páratlan volt: előttünk éjkéken csillogó náddal ölelt víztükör, mögötte a matuzsálem korú Velencei-hegység szelíden kiemelkedő, erdővel borított gránittömbje, felettünk pedig méltósággal tovalibbenő nagykócsagok és szürkegémek. Gondoltuk, ha csak ennyit látunk, már ez is megérte…

Ám az igazi kaland csak most következett!

A  nagy, nyílt vízfelületet magunk mögött hagyva, a nádas szélénél elégedett horgászokba botlottunk, akik büszkén mutatták zsákmányukat.

A nádassal szabdalt keskeny vízi utak közül találomra választottuk. Pontosabban a madárdal irányába mentünk, amely a nádashoz közel csalogatott. A nádirigó és cserregő nádi poszáta hangját hallhattuk, és  meg is pillanthattuk ezeket a csodahangú énekesmadarakat.

És volt itt még valami, amire nem is számítottunk, legalábbis nem ilyen tömegben! Sárgán pompázó húsevő növények szinte szőnyegként borították a nádas előterét.  Nos, ez a rence, amely apró rovarokkal táplálkozik. S bár növényről van szó, de mégis könyörtelen vadász, holott ránézésre csak szelíden és ártatlanul ringatózik a vízben. Ám ha feléje vetődik egy picinyke bogár, vagy más ínyencfalat, a leveleinek parányi tömlőivel a másodperc ezredrésze alatt csapdába ejti, magába szippantja, majd komótosan megemészti.

Hamarosan egy másik botanikai különlegességhez érkeztünk, az úszóláp mezőhöz. Hajdan a hírhedt betyárok járta Ecsedi-láp lehetett ilyen. Ám az évente néhány centit araszoló, úszó szigetként összekapaszkodó nádmező, itt sem a szívélyes vendégfogadásáról híres.  Aki nem ismeri benne a járást, pillanatok alatt derékig, vagy mellig süpped, s akár örökre búcsút mondhat a napvilágnak.

Kenuval gyorsan tova is suhantunk, követve az égen pásztózó barna réti héját.  A nádrengetegben megbúvó fészkéről röppenhetett fel, s majd fáradhatatlanul körötött a nádas felett  zsákmányra lesve. Hajdan a Kis Balaton természeti értékeit őrző és értő embertől, Futó Elemértől, aki a jelen kor Matula bácsija volt,  úgy hallottam e madár a nádas zsiványa, hisz nincs tőle biztonságban egyetlen fészek sem.

Hamarosan elérkeztünk Dinnyés határába, a Velencei tavi bicóstúra kedvelt  kilátójához. Onnan most mi magunk is érdekes, megfigyelt objektumok lettünk.  Közben meghökkentő volt, hogy a kenunk alatt a víz már csak mindössze néhány 10 centiméter mély volt, s mindent a rozsdaszínű az iszap, és a kénszagú levegőt uralt.  Ám ez mégsem csoda,  hiszen egy láp kellős közepében landoltunk.

Itt találkoztunk a Föld egyik legfélelmetesebb ragadozóival. Most ugyan hozzánk képest aprócskák, ám  ezek a színpompás, gyors röptű szitakötők ősei 300 millió évvel ezelőtt még 60-70 szárnyfesztávolságúra is megnövő gigantikus  légi vadászok voltak.

A Velencei-tó észak-nyugati nádasa is csodákat rejtett. Láttunk ringatózó nádon pihenő nagykócsagokat, felettünk méltósággal elröppenő szürke gémeket, megriadó tőkésrécéket, a vízből hirtelen előbukkanó kiskormoránokat. Ráadásnak pedig egy nagy hajót, amely Agárd és a Szúnyog-sziget között rótta a viziutat.

Már csaknem alkonyodott, mire az ezernyi csodát láttató túránk végéhez értünk. S hogy tökéletes legyen az élmény, kis tréfával is meglepett minket a tó: a feltámadó szélben néha szinte csak helyben evezve-küszködve szeltük át a nyílt vizet, és hagytuk magunk mögött a csendben suttogó nádast. Ide még visszatérünk!